Légy az otthonom!
Párterápiás és önismereti tréning
kételkedőknek, jegyeseknek,
házasoknak és mindenkinek

Facebook

Twitter üzenőfal

Utolsó 3: #legyazotthonom

Megosztás

Magamról

Ahogy így ülök a gép előtt és próbálom összeszedni a gondolataim- kétségtelenül illene valamit írnom magamról- újra és újra egy régi, kedves társkereső hirdetésem szövege ugrik be:

"Gőz János 47 éves mosógépszerelő gyakran sétál a Duna parton. Magányos, nem hisz már a mesékben. Tarka követ talál, zsebre teszi, reméli, hogy szerencsét hoz. De nem hoz. Zsebe lyukas, nincs aki megvarrja, a kő kiesik.

Percze Anni 40 éves zálogházi becsüs is gyakran sétál a Duna parton. Tudomásul vette: a gyerekről lemaradt. Akkor legalább utazni kéne, ha volna kivel. Tarka kőbe botlik, zsebre teszi, hátha szerencsét hoz. De nem hoz. Kutyaszarba lép, elcsúszik. Hazarohan, undorodva hajigálja ruháját a mosógépbe. A kő a zsebében maradt, a mosógép kínlódik, hörögve leáll. Sírva telefonál. Gőz János mosógépszerelő közel lakik, Percze Anninak öltözni sem jut ideje. Pongyolában fogadja..." (Békés Pál: Bélyeggyűjtemény)

Mondanom sem kell, senki sem válaszolt rá. Gondoltam, elteszem, hátha jó lesz még valamire. S valóban: életem legnagyobb fordulatai valahogy mindig ilyen véletlenek útján találtak rám. Közben pedig ezeken a véletleneken keresztül mintha Valaki tényleg egy irányba terelgetett volna engem egész életemben...
Életemnek sok fordulópontja volt, s ezekben mindig megláttam a bennük rejlő új kihívást, és amelyekre megpróbáltam válaszolni. Az esetek többségében persze betört a fejem, eltörtek a szárnyaim, falakba ütköztem, de ez is a Nagy Játék része volt.

A Teológiát teljesen tudatlanul, és majdnem mindenféle tudatosság nélkül kezdtem el. Tudtam és éreztem, hogy valami nagyon vonz oda, hajtottak a kérdések, az élet pulzusát szerettem volna mindig érezni, milyen az, amikor álarcok nélkül, lélekben meztelenül állunk egymás és önmagunk előtt, amikor az igazán fontos dolgokról van szó az életünkben.  Tiszteletet ébresztettek a tanáraim, habár a többiek közt nem nagyon találtam a helyem.
Az első két év tele volt folyamatos kudarccal. Nem ment a héber, a görög nyelvek elsajátítása. Sorozatosan megbuktam belőlük majdnem minden vizsgán. A második év végi héber szigorlat sem sikerült. Nagyon úgy tűnt, hogy évet kell ismételnem. Sírva rohantam a tanszékvezető professzorhoz, Karasszon Istvánhoz, hogy segítsen. Adott még egy lehetőséget. Aztán megint egy véletlen, egy szigorú, de igazságos tanárról szóló pletyka, "akinél ha nem tanulsz meg héberül, akkor soha senki sem fog megtanítani". Egeressy László Sándor aztán megtanított.
A Teológia évei, a nehézségek, a kaliforniai ösztöndíj, ahol elkezdtem pár-és családterápiát tanulni, majd a pécsi pár-és családterápiás képzés évei, később a tanácsadói munkám, a hozzám forduló emberek kétségbeesett pillantásai, problémáik, mind egy nagy ajándékra irányították a figyelmem.

Ez pedig a szabadság volt. Az Istenben megtalált igazi szabadság. A szabadságban erő van, belső hatalom, a függetlenség öröme. Nem a jól kipróbált szerepeinkben, a bejáratott, ismert tájakon, hanem ott, ahol kilépünk az ismeretlenbe. Sokszor éreztem azt, hogy valamit meg KELL csinálni, el KELL menni, azzá KELL válnom, meg KELL történnie, satöbbi. Nem is a saját utamat jártam! Ma már nem engedem, hogy a történések, az érzések, emberek, a múlt vagy éppen önmagam  uralkodjon rajtam, és birtokolja az életem. Szeretném azt hinni, hogy megtanultam az elengedés művészetét. Kimondani, hogy „ő most itt tart” vagy „én most itt tartok”. Ismerni, elfogadni és szeretni önmagam és a határaimat. Ismerni, elfogadni és szeretni a másikat és határait. Mindeközben merni meglátni benne, hogy milyenné is válhatna, és rendületlenül hinni abban, hogy egyszer majd el is éri.Istenben ezt a szabadságot találtam meg, és ezt szeretném továbbadni.
Azokban az embert próbáló időkben értettem csak meg David Brinkley egyik mondását: „Sohasem az a lényeg, hogy hány követ dobnak Rád, az igazán fontos az, hogy Te milyen várat tudsz ezekből a kövekből építeni.”
Most ezt a „várat” láthatod, illetve olvashatod.
Ez a „vár” persze nem befejezett. Talán sosem lesz az. Életem végéig fogom építgetni, vakolni, toldozgatni-foldozgatni. De talán ennek így is kell lennie...